Az általa készített hangszereket még ma, 271 évvel halála után is a legnagyobb művészek veszik kézbe, és csodálattal tisztelik: Antonio Stradivari hegedűinek tökéletes a hangzása. Ez azonban egy elmélet szerint nemcsak a mester zsenialitásának, hanem kora rendkívüli éghajlati viszonyainak is köszönhető.
1645 és 1715 között egy hidegebb időjárású időszakban a hűvösebb nyarak és a hosszú telek hatására a fák lassabban és egyenletesebben növekedtek – ezáltal kiemelkedő hangzási tulajdonságokat rejtő alapanyagokat hoztak létre. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az egyenletesen alacsony sűrűségű faanyag rendelkezik a legjobb rezonanciás adottságokkal. Ez a felismerés képezte a St. Gallen-i Államszövetségi Anyagvizsgáló Intézetben (EMPA) elvégzett kísérletsorozat alapját. Francis Scwarze professzor és csapata faanyagot lebontó gombákat tenyésztettek: azt vizsgálták, milyen hatással vannak azok az anyag hangzására.
Ennek során a kutatók a müncheni hegedűkészítő mesterrel, Martin Schleskével dolgoztak együtt. Számtalan kísérletet követően pedig most megtalálták a „legmuzikálisabb” gombákat: a Rigidoporus vitreus és a nyeles agancsgomba (Xylaria longipes) egyaránt csökkentik a fa sűrűségét, és anélkül egyenlítik ki az öregebb és fiatalabb részek közötti eltéréseket, hogy kárt tennének a fa szerkezetében, vagy gátolnák a hanghullámok terjedését.
Ezek a „lebontó munkások” ráadásul még szakosodtak is: a Rigidoporus a hegedű fenyőből készült fedelének, az agancsgomba pedig hátlapjának minőségét javítja.
Az cikkben szereplő információk CsutkaManótól származnak, köszönjük!